Vezetékes távközlés

 

A hírközlés története LXIV.

A start-stop átvitel elterjedése

 

Mint az elôzô részben említettük, az ötelemû kóddal mûködô távgépíróknál a fô problémát a két berendezés szinkronban tartása okozta. Ha ugyanis az adó és a vevô között megszûnt a szinkron, akkor teljesen értelmetlen szöveg érkezett meg a vételi oldalra. A megoldást az jelentette, hogy minden egyes karakter elôtt egy "start" jelet és minden egyes karakter végén egy "stop" jelet iktattak be. A start jel egy elemmel, a stop jel pedig egy vagy másfél elemmel növelte meg az átküldött karakter hosszát, azonban így állandóan biztosítani lehetett a szinkronitást. Ezt a rendszert 7 vagy 7 és fél elemû kódnak majd késôbb start-stop átvitelnek nevezték.
A start-stop rendszer különbözô megoldásaival többen is kísérleteztek, talán az egyik legsikeresebb megoldás az amerikai Charles L. Krum és fia, Howard Krum nevéhez fûzôdik. Eredetileg egy technikai érdeklôdésû üzletember, Jay Morton, egy fiatal mérnököt, Frank Pearne-t támogatott a távgépíró tökéletesítésében. Pearne azonban rájött, hogy a feladat megoldásához egy jó gyakorlati érzékkel rendelkezô gépészmérnökre van szükség.
Így fordult Morton a barátjához, Krumhoz, aki frissen végzett mérnök fiával vágott neki a feladat megoldásának. Az elsô ígéretes modellt 1906-ban mutatták be, majd sorozatos tökéletesítések után 1908-ban már élô bemutatót tartottak egy hosszabb távíróvonal segítségével. Howard Krum a start-stop átvitel elvét 1910. május 31-én szabadalmaztatta.
A távgépíró berendezésre több szabadalom is született, melyek jó részét a Morton és a Krum család által alapított Morkrum cég hasznosította. Ebbôl a kevéssé ismerôs nevû cégbôl fejlôdött ki a szakma számára már sokkal ismerôsebben csengô nevû Teletype Company. A cég neve után hívta a számítástechnikai szakma a nagygépek beviteli konzolját teletype-nak.
A start-stop rendszer lényege, hogy minden egyes karakter adása egy egységnyi hosszúságú startjellel kezdôdik. A vevô érzékeli a startjelet és utána fogadja az ötelemû kódot. Ennek megtörténte után egy stopjel következik, melynek a hossza az idôk folyamán változott. Általában 1,42 vagy 1,5 egységnyi volt a stopjel hossza, de ismerünk olyan rendszert is, ahol 2 egység hosszúságú stopjelet használtak. A stopjel hatására a vevô leállt és figyelte a következô startjel érkezését.
Ennek megfelelôen minden egyes karakter után újraszinkronizálódott a rendszer, nem adódtak tehát össze a karakterenkénti fáziseltolódások. Természetesen a startjel és a stopjel fizikai megjelenését tekintve nem különbözött az ötelemû jelektôl, tehát az áramkör egységnyi megszakítása vagy az egységnyi negatív feszültség adta a startjelet, míg a stopjel ennek az ellenkezôje volt.
A start-stop rendszer jelentôsen javította az átvitel minôségét és ugyanakkor a sebességbôl sem kellett túl sokat áldozni a megoldásra. Krum berendezései hamarosan elérték a percenkénti 40 szavas sebességet. A Morkrum 10-Type névre hallgató elsô készülék ugyan csak néhány újság szerkesztôségében mûködött hosszabb ideig, de a Morkrum 11-Type vagy röviden M11 berendezésbôl már közel ezer darab kelt el 1927-ig. A népszerû M12-esbôl pedig, mely képünkön is látható, 1943-ig 11 899 darab készült.

Hamarosan Frederick Creed is áttért a start-stop rendszerû távgépírók gyártására. A Model 3 Tape teleprinter névre hallgató berendezés 1927-ben került kereskedelmi forgalomba, szakítva a Morse kód használatával. Az ekkor használt ötelemû kód azonban már nem egyezett meg sem Baudot, sem Murray ötelemû kódjával. Fokozatosan kialakult az az egységes kód, melyet 1930-ban a CCITT International Telegraph Alphabet number 2 (ITA2) néven szabványosított. Ez a kód 32 jelet különböztetett meg, melyek közül 26-nak kettôs értelme volt, így biztosítva lehetôséget a számjegyek és az írásjelek átvitelére.
A harmincas évekre tehát kialakult egy egységes távírókód, valamint az átvitel megbízhatósága is jelentôsen megnôtt. A szabványosítás következtében már az sem jelentett gondot, ha egy távgépíró kapcsolatban két különbözô típusú berendezés került kapcsolatba. Megint elôtérbe került tehát az a gondolat, amivel még az 1870-es években Puskás Tivadar foglalkozott, nevezetesen, hogy a távírókat tetszés szerint lehessen egymáshoz kapcsolni egy központi berendezés segítségével. Igaz, közben eltelt vagy hatvan év.

dr. Bartolits István