Nyilvános távközlés

 

A hírközlés története LVI.

A radar megszületése

Az elektroncsô fejlôdésének köszönhetô a radar megszületése is. Ennek a ma is korszerûen csengô nevû találmánynak is egy évszázadra nyúlnak vissza a gyökerei, bár igazi fejlôdését a második világháború hozta meg.
Az a gondolat, hogy a rádióhullámok hasonló módon képesek visszaverôdni sima fémfelületekrôl, mint ahogy a fény a tükörrôl, már akkor világossá vált, mikor 1864-ben James Clerk Maxwell megfogalmazta az elektromágneses mezôk viselkedését leíró egyenleteket, melyeket ma Maxwell-egyenleteknek hívunk. Az egyenletek következményét 1887-ben Heinrich Hertz (1857-1894) az általa elôállított 455 MHz-es rádióhullámok segítségével be is bizonyította. A jelenségnek azonban akkoriban nem tulajdonítottak különösebb fontosságot.
Körülbelül tizenöt évvel késôbb egy másik német fizikus, Christian Hülsmeyer azonban megépített egy berendezést, mely alkalmas volt a folyón úszó hajók észlelésére a rádióhullámok segítségével, s ezt be is mutatta a német tengerészeti hivatal elöljáróinak, akik azonban nem mutattak különösebb érdeklôdést a kezdetleges találmány iránt. Hülsmeyer berendezése - mely ma is mûködôképesen áll a müncheni Deutsches Museum egyik tárlójában - már 3 km-rôl is érzékelte a nagyobb testû hajókat és a fizikus úgy gondolta, a szerkezet alkalmas lehet a vízi közlekedésben a szembe jövô hajók észlelésére rossz látási viszonyok között is.

A "telemobiloscope" nevû találmány szabadalmát 1904. április 30-án adta be Düsseldorfban, majd az USA-ban, ahol az 1906. január 16-án lépett életbe a 810,150-es lajstromszámon. Egy kölni kereskedôvel közösen megalapították a "Telemobiloscope-Gesellschaft Hülsmeyer and Mannheim" nevû céget és 1904. május 18-án nagyszabású gyakorlati bemutatót is tartottak a nagyközönségnek a kölni Hohenzollern-hídon. A berendezés éles csengetéssel jelezte a Rajnán közeledô hajókat. A bemutató nagy sikert aratott, de sem a tengerészeti hivatal, sem a hajóipar nem mutatott érdeklôdést a találmány iránt.
Egyes források szerint az elsô világháború alatt ismét elôálltak néhányan a gondolattal, hogy a visszaverôdô rádióhullámok detektálása sok mindenre felhasználható. Egy újságkiadó, August Scherl fia, Richard Scherl egy barátjával, Hans Dominic-kal készített egy 10 centiméteres sávban mûködô egyszerû eszközt, mely alkalmas volt a távoli jármûvek detektálására. Scherl nem ismerte Hülsmeyer eredményeit, de ô is a Birodalmi Tengerészeti Hivatalt kereste fel a találmánnyal - és pontosan ugyanúgy járt, mint Hülsmeyer.
Jobban jártak azok a tudósok, akik az ég felé fordították adóantennájukat. Elsôsorban meteorológiai céllal tették meg ezt a lépést, de 1924-ben ezzel a módszerrel mérte meg Sir Edward Victor Appleton brit fizikus az ionoszféra magasságát. Az elsô gyakorlati céllal épült radar szülôatyja pedig szintén egy olyan brit férfi volt, aki hosszú ideig olyan berendezések létrehozásán fáradozott, mely a viharok közeledtét tudja érzékelni. Mellékesen ez az úriember, Sir Robert Alexander Watson-Watt (1892-1973) nevezte el "azt a valamit, ami Appleton rádióhullámait visszaverte" ionoszférának 1926-ban. De hogy lett Watson-Watt a radar szülôatyja?
Mint említettük, a radar (akkor persze még nem így hívták!) gondolata sokakban megszületett, tehát ezt az eszközt igazából már nem feltalálni, hanem megcsinálni kellett. Folytak kísérletek mindenféle rádióhullámokkal mûködô eszközzel, de a gyakorlati fejlesztés komoly motivációja - és ezzel a pénzügyi háttere - a legtöbb országban hiányzott. Volt azonban egy ország Európában, mely egyre biztosabb volt benne, hogy egyetlen sebezhetô pontja a légtere, különösen ahogy a katonai bombázók fejlôdésnek indultak az elsô világháború alatt és után. Ez az ország természetesen Anglia volt.
Egy 1932-es parlamenti beszédében Stanley Baldwin miniszterelnök már odáig ment, hogy kijelentette, az országnak szinte semmi védelme nincsen egy nagyobb légitámadás ellen. Az egyetlen visszatartó erô csak az lehet, mondta a miniszterelnök, ha azzal tudjuk fenyegetni a támadót, hogy másnap viszonozni tudjuk a bombázásokat. A parlament a helyzet komolyságát felmérendô egy bizottságot hozott létre, melyet vezetôjérôl, Sir Henry Tizardról neveztek el. Ez a bizottság kereste meg Watson-Wattot, aki akkor éppen a Nemzeti Fizikai Intézet Rádiókutatási igazgatója volt, azzal a kérdéssel, hogy létre lehet-e hozni az elektromágneses mezô koncentrálása segítségével a fantasztikus regényekben oly sokat emlegetett "halálsugarat", s ezzel el lehet-e pusztítani a behatoló bombázókat.
A tudós hosszú számításokba kezdett asszisztensével, F. Wilkinsszel és bár hamar arra az eredményre jutottak, hogy a halálsugár aligha valósítható meg, mégis folytatták a lázas munkát. Az eredmény nem is maradt el: 1935. február 12-én azzal a hírrel keresték meg a Tizard-bizottságot, hogy a halálsugarat nem lehet létrehozni az akkori technológiával, azonban lehetséges egy olyan rendszert kiépíteni a szigetország déli és keleti partjai mentén, mely már 300 km távolságból észreveszi a sziget felé haladó repülôrajokat. Ez már elég motiváció volt a teljes radarrendszer létrehozására. Watson-Watt ugyanabban a hónapban az elsô gyakorlati kísérleteket is elvégezte, melyek igazolták elképzeléseit.

dr. Bartolits István