A hírközlés
története LVIII.
A radar fejlôdése a II.világháború alatt
Boot és Randall
üregrezonátoros magnetronja áttörte azt
a falat, amit már hónapok óta kerestek a
birminghani egyetem kutatói. Marcus Oliphant és
csapata azonnal abbahagyta a klisztronnal folytatott kísérleteket
és minden erejükkel a magnetron tökéletesítésén
kezdtek el dolgozni.
Az eredmény nem is maradt el: tavaszra már 15 kilowattos
energiával tudtak dolgozni a 10 cm-es hullámsávban.
A berendezést augusztus 12-én tesztelték
elôször repülôgépbe építve
és fantasztikus eredményeket értek el a
korábbiakhoz képest. A jelentéseket olvasva
Churchill is tudatába került a felfedezés
jelentôségének, azonban még egy dologban
biztos volt: a háborúban álló Nagy-Britannia
nem a legalkalmasabb terep a hatékony radar kidolgozásához
és gyártásához. Ehhez kellenek az
amerikai mérnökök. A döntés hamar
megszületett és Sir Henry Tizard még augusztusban
megkapta az utasítást, hogy állítson
össze egy csapatot, akik kiutaznak az USA-ba, megosztanak
az ottaniakkal minden fejlesztési eredményt és
minden segítséget megadnak a mihamarabbi továbbfejlesztéshez
és gyártáshoz.
A héttagú csapatban helyett kapott Eddie Bowen
is, hiszen mindenképpen szükség volt egy gyakorlott
radar-specialistára is. A radar fejlesztése ezzel
átkerült az USA-ba, ahol már szintén
folytattak ilyen irányú kutatásokat a U.S.
Naval Research Laboratory (NRL) munkatársai, azonban korántsem
akkora intenzitással, mint brit kollégáik.
Maga a "radar" elnevezés mégis Amerikában
született meg a "radio detecting and ranging"
kezdôbetûibôl.
A brit segítséggel felgyorsított kutatásokat
a Massachusetts Institute of Technology (MIT) laboratóriumában
folytatták, s ennek eredményeképpen igen
hamar megszületett a 3 cm-es hullámsávban
dolgozó radar is. A britek számára addigra
már nem csak a repülôgépek, hanem a
német tengeralattjárók, az U-boatok miatt
is fontos lett a nagy energiájú radarkészülékek
kifejlesztése. Az USA-ban kifejlesztett és legyártott
radarokkal már hatékonyan fel tudták venni
a küzdelmet a német repülôrajok és
tengeralattjárók ellen.
Az amerikai hadsereg is hamar rendszerbe állította
a saját céljaikra kifejlesztett, nagy hatótávolságú
radarokat. Az SRC-268-as névre keresztelt, 205 MHz-es
frekvencián illetve az SRC-270-es, 100 MHz-en mûködô
radarok igen jól mûködtek.
Nem a radarokon múlott, hogy nem sikerült megakadályozni
a Pearl Harbor elleni japán támadást. Az
SRC-270-es radarokkal felszerelt támaszponton 1941. december
7-én reggel 7 óra 5 perckor érzékelték
a repülôgépek mozgását és
jelentették azt a felettes központnak, azonban ugyanebben
az idôben amerikai alakulatok is mozogtak valahol a légtérben
és a nyugtalanító jelzéseket elintézték
azzal, hogy nyilván ezt a mozgást érzékelik
a radarok a légtérben. Az emberi tévedésért
- mint oly sok esetben - nem egészen egy óra múlva
drága árat fizetett az amerikai hadsereg.
Természetesen más
országok is megkezdték a radarral kapcsolatos kutatásokat
a háború elôtt és igyekeztek azt felgyorsítani
a háború kitörése után. A németek
is nagy lépésekben fejlesztették eszközeiket.
A harmincas években a fejlesztések központi
alakja Rudolf Künhold, a Német Haditengerészet
mérnöke volt. Künhold a GEMA (Gesselschaft für
Elektroakustische und Mechanische Apparate) céggel közösen
végezte kutatásait, melyet a GEMA szakemberei a
gyakorlatban is kiviteleztek. 1935 májusában megszületett
az elsô német impulzusradar, amit "funkmessgerät"-nek
hívtak. Az elsô rendszerbe állított
készülék, a 2,4 méteres hullámhosszon
dolgozó és 120 km-es hatósugárral
rendelkezô Freya 1938-ban készült el
és elsôsorban a Haditengerészet használta
a hadihajóin.
Ez a készülék
még nem volt alkalmas a magasság mérésére,
de ebben a felhasználásban erre nem is volt szükség.
Idôközben a Telefunken is bekapcsolódott a
fejlesztésbe és kidolgozta a repülô
objektumok észlelésére alkalmas "Würzburg"
névre hallgató radart, mely az 53 centiméteres
tartományban dolgozott, 29 km-es hatótávolsággal,
de igen nagy pontossággal. Ebbôl a radarból
már a háború elején nyolc példányt
telepítettek és elég hatékonyan tudták
észlelni a RAF bombázóit. Olyan eredményeket
azonban nem tudtak elérni, mint a minden erejüket
beleadó britek az amerikai támogatással.
A magnetront is úgy fedezték fel a németek,
hogy egy Rotterdam felett lelôtt RAF bombázó
roncsai között figyelmesek lettek egy furcsa alakú
réz szerkezetre és ettôl kezdve indították
el a "Rotterdam Gerät" fejlesztését
- merthogy hosszú ideig így nevezték a magnetront.
dr. Bartolits István